Megfelelési kényszernek nevezzük azt a viselkedést, amikor egy ember azért tesz valamit, hogy egy másik elfogadja, szeresse, dicsérje. Ezt a tevékenységet próbálja minél jobban és jobban csinálni, amíg olyan szintre nem jut, hogy az értékrendje teljesen felborul. Arra az álláspontra jut, csak akkor lesz jó, csak akkor lesz sikeres és csak akkor ér valamit, ha a maximumot hozza ki magából, függetlenül attól, van-e tehetsége, kedve az adott tevékenységhez.
Számos családban előfordul legalább egy megfelelési kényszerben szenvedő ember. Azonban az én cikkem azokról a gyermekekről fog szólni, akik szüleiknek szeretnének megfelelni bármi áron. Ezek a gyerekek többnyire sikeresek valamiben: tanulásban, sportban, művészetekben, de nem elégedettek. Folyton többet és többet akarnak, hajtják magukat, mert kevésnek érzik teljesítményüket és többet akar kihozni belőlük a szülő. Ez önmagában nem volna probléma, de mikor a gyerek értékrendjének rovására megy, az már gond. Sok esetben az ilyen szülők saját magukat akarják megvalósítani gyermekükben. Elszalasztott vagy meg nem kapott lehetőségeket teremtenek a gyermek számára és nem veszik figyelembe, hogy gyermeküknek van-e kedve az adott dologgal olyan mélységig foglalkozni, ahogy elvárják tőle, ráerőltetik.
Sok lányt ismerek, akik nem vékonyak, nem kitűnő tanulók, nem élsportolók, vagy nem zseninek kikiáltott zongoristák. Az átlag felett vannak, küzdenek, hajtanak, eredményeket érnek el, versenyeket nyernek, de még is romokban az önbecsülésük.
Ezek a gyermekek egy sikeres vizsga, vagy verseny után nem dicséretet kapnak otthon, hanem fejmosást. Míg az edző, a felkészítő tanár és egyéb támogatók azt mondják "ez az fiam, jó voltál" otthon a gyermek által második vagy sokadik helyet, a szülő kudarcként hisztériás rohamok közepette éli meg.
Mivel a szülő elégedetlen, a gyerek is az lesz saját magával szemben. Általában van egy kor, amíg a gyerek ad szülei szavára, az a helyes és az a jó, amit otthon hall. Hogy ez mennyire van rendjén, egy másik cikk témája is lehetne, de ebben az esetben bizony káros, mivel a szülő nincs megelégedve utóda eredményével a gyermek sem lesz. Nem sikerhajhászásról van itt szó, hanem megfelelési kényszerről.
A gyerek talán örülne a kemény munkával elért 3. helyezésnek, vagy a 4,2-es átlagnak, de otthon veszekedés és elégedetlenkedés várja. Ettől kezdve a gyerek is úgy fogja fel a dolgot, hogy ő rossz, elrontotta, elszúrta, még keményebben kell küzdenie. Nem számít, hogy nincs élete, talán barátai sem, a folyton elégedetlenkedő szülő csak azt sulykolja gyerekébe, hogy: kevés a teljesítménye, nem ad bele mindent, így nem fog elérni semmit, még még még.
Ezek a gyerekek dicséretet nem, vagy csak nagyon ritkán kapnak, pedig általános igazság, hogy a siker visz előre! Az ily módon elnyomott gyermekekben azonban semmiféle önbizalom nem fejlődik ki, mert otthon csak az elégedetlenkedést, a panaszt hallja.
Sok szülő nem is gondol bele, hogy gyermeke számára mennyit jelent a szava, még akkor is, ha ezt nem mondja vagy nem mutatja ki. Még is egy "undorítóan kövér vagy" jellegű mondatnak, vagy "ezzel az átlaggal csak utcaseprő leszel, te mihaszna" nagyon káros és téves értékrendet sugallnak.
Aki így nő fel, semmi mással nem lesz elégedett csak az első hellyel, de mivel nem lehet mindenki első, így a többség kudarcnak és elfuseráltnak fogja érezni magát, esetleg az egész életét.
Nem a középszerűségre akarom buzdítani az olvasókat, csak arra, hogy bizony, néha meg kell állni és megünnepelni a sikereket. Meg kell dicsérni a gyereket egy piros pontért, egy négyesért és egy versenyen való részvételért is.
Ha kövér, ösztönözni kell a sportolásra, ha pedig sportol bátorítani az edzésekre, de nem szidással. Semmit nem ér a maximalizmus, ha görcsösen akarják, abból csak stressz származik.
Van egy mondás miszerint nem a cél számít, hanem a megtett út. És azt hiszem, ebben az idézetben van az én mondanivalóm lényege is: ha valaki úgy éri el a sikereket, hogy közben az önbecsülése romokban hever, ha nem hisz magában, ha vesztesnek érzi magát, mert nem hozta a szülők által támasztott kemény mércét, akkor hosszútávon az egész életére rányomja majd a bélyegét. Egy ideges, és önbizalom hiányos vesztes lesz, mert azt sulykolják belé, hogy semmit nem ér. A megerősítés szükséges, a legkisebb eredményt is jutalmazni kell, nem nagy dologra gondolok, de egy ölelés vagy egy "büszke vagyok rád" is sokat ér. Sokkal többet, mintha szemrehányások hadát zúdítanánk a gyerekre.
A 2011. februári cikkíró pályázatra beküldött írás.
