A régi falusi portákon a gyógynövényeknek mindig megvolt a maguk tisztelt helye, és akadt közöttük olyan is, amelyet egyszerre tiszteltek és féltek tőle. Ilyen a gilisztaűző varádics (Tanacetum vulgare), amelynek erős illata és keserű íze szinte azonnal elárulja, hogy nem mindennapi növénnyel van dolgunk.
Bár ma inkább dísznövényként vagy rovarriasztóként találkozunk vele, a népi gyógyászatban egykor fontos szerepet játszott. Már a neve is árulkodó: a bélférgek ellen vetették be leggyakrabban, és bizony nem hiába.
A varádics magas termetű, szép sárga, gombvirágú fészkes növény, amely szinte egész Európában elterjedt. Magyarországon utak szélén, réteken, parlagon is megterem, szinte hívogatja a gyűjtőt, ám itt jön a figyelmeztetés: ez a gyógynövény mérgező hatóanyagokat is tartalmaz, ezért csak nagyon körültekintően, szakképzett irányítással szabad belsőleg használni.
A varádics fő hatóanyagai közé tartoznak az illóolajok (köztük a tujon), flavonoidok, valamint keserű anyagok. Ezek adják féregűző, emésztést serkentő és rovarriasztó tulajdonságait. A középkorban széles körben alkalmazták bélférgesség ellen, de szinte „csodaszerként” tartották számon: erősítették vele az étvágyat, enyhítették a puffadást, és a női panaszok kezelésében is számítottak rá. A varádicsot gyakran alkoholos kivonatban, porítva vagy főzet formájában adták, de mindig apró mennyiségben, mert a túlzott adagolás komoly mérgezési tüneteket okozhatott.
Érdekesség, hogy a középkori Európában a húsvéti ételekbe, például a tojásos fogásokba is tettek varádicsot. Egyrészt azért, mert jellegzetes, kesernyés íze „tisztító” hatást szimbolizált, másrészt mert úgy hitték, így megelőzhetők a bélférgek. Nem véletlen, hogy a növény neve több nyelvben is a férgek kiűzésére utal.
A népi gyógyászatban Magyarországon is nagy becsben tartották. Az öregek azt mondták: „aki varádicsot hord a házban, annál a rovar nem marad meg”. Ezt a mai napig igazolhatjuk, hiszen a szárított virág és levél taszítja a molyokat, hangyákat és más kellemetlen rovarokat. Régen a szekrényekbe, ágynemű közé tettek belőle egy-egy csokrot, sőt, a méhészek is füstölőbe rakták, hogy a kaptár tisztább maradjon.
Külsőleg alkalmazva a varádics főzete régi sebek tisztítására és a bőr parazitáinak – például rühnek vagy tetveknek – elűzésére is szolgált. A falusi praktikák szerint a frissen szedett levelet a bőrre dörzsölték, ha a szúnyogokat akarták távol tartani, és bizony ez a módszer ma is működik, még ha kicsit szagos is.
A modern fitoterápia már sokkal óvatosabban nyúl a varádicshoz, hiszen tujon-tartalma májkárosító lehet, és idegrendszeri tüneteket is előidézhet. Ezért belsőleg alkalmazni ma már nem ajánlott házi körülmények között, viszont külsőleg és rovarriasztóként továbbra is értékes segítség lehet. Sőt, kertbarátoknak is jó hír, hogy a varádics kivonata természetes permetszerként használható levéltetvek, atkák ellen, így vegyszermentes védekezést biztosít.
A gilisztaűző varádics tehát igazi kettős arcú növény: egyszerre segítő és veszélyes. Ha tiszteljük az erejét, megmarad annak, aminek a régiek is látták: a természet erős, ősi ajándékának. És miközben a szekrénybe rejtett kis csokrocskák még ma is megvédik a ruhát a molytól, emlékeztetnek minket arra, hogy a múlt gyógynövényei nem csupán orvosságok, hanem a régi idők bölcsességének hordozói is.
