Amikor az ember egy csendes estéjén egyszer csak apró motoszkálást hall a sarokból, majd egy villámgyors, parányi árnyék cikkan át a szobán, a szíve hajlamos kihagyni egy ütemet. A cickány, ez a szapora, tűhegyes pofácskájú kis teremtmény ritkán keresi az ember társaságát, de néha mégis bevetődik a lakásba, mintha csak eltévedt vándor volna egy régi meséből. A régi öregek azt mondták, a cickány a természet kis takarítója, és jobb békében bánni vele, mert ezek az állatok nem szándékos vendégek, inkább csak szerencsétlenül jártak.
A vidéki porták világában valaha mindent a természet ritmusa határozott meg. A nagyszülők a saját szemükkel látták, hogyan dolgozik a ház körül az a sok apró teremtmény, amelyet a mai ember már ritkán vesz észre. A cickány is ilyen állat: apró, gyors, lopakodó kis jószág, amelynek jelenlétét inkább sejtjük, mint látjuk. Ha megpillantjuk, sokszor meg is ijedünk tőle, mert elsőre hasonlíthat egy egérre – ám ha közelebb néznénk, rájönnénk: egészen másféle lélek ő. A cickány a természet egyik legszorgalmasabb takarítója, olyan állat, amelynek létezése a kert egészséges életéhez nélkülözhetetlen.
A hagyomány szerint a falusi ember mindig tudta, melyik állatot kell távol tartani és melyiket védeni. A cickány pedig azok közé tartozott, amelyet nem volt szokás bántani. A nagyapák sokszor csak ennyit mondtak róla: „Hagyd csak, hasznos az.” És valóban: ahogy a méh a gyümölcsfák barátja, a cickány a talaj titkos védelmezője.
Mi is valójában a cickány?
Sokan első pillantásra egérnek gondolják, pedig a cickány nem rágcsáló. Ez fontos különbség, mert más a táplálkozása, a viselkedése és a szerepe a természetben. A cickány a rovarevő emlősök közé tartozik, így a bogarak, rovarlárvák, férgek, csigák teszik ki az étrendjét. Míg az egér a magtár ellensége volt régen, addig a cickány pont azt pusztítja, amitől a kertet óvnunk kellene. Olyan falánk kis teremtmény, hogy egyetlen nap alatt a saját testsúlyát is képes megenni – és nem kenyérmorzsából, hanem mindabból, ami a talajban kárt okozhat.
Ez a hihetetlen étvágy teszi őt igazi kerti munkagéppé. Folyamatosan kutat a levelek, fűcsomók, kövek alatt, és olyan rendet tart, amire nekünk, embereknek se időnk, se kedvünk nem lenne. A cickány fürge, éber és állandó mozgásban van – ez az állandó éhség hajtja, amely nélkül valószínűleg el is pusztulna. A természet így teremtette meg: apró, de kitartó segítőnek.
Miért hasznos a cickány a kertben?
A cickány jelenléte a kertben valójában jó hír. Ahol ő felbukkan, ott bőséges a talaj élővilága, és az ökoszisztéma még nem vesztette el az egyensúlyát. Míg az egér a ház népe számára élelmiszer-veszteséget jelentett, addig a cickány pont a károkozók számát mérsékli. Letisztult ösztönnel kutatja végig a területet, keresve mindazt, ami túlszaporodva komoly gondot okozna.
Evés közben eltünteti a kártevők tojásait, a csigák kicsinyeit, a növények gyökerét felélő férgeket, és minden olyan apróságot, amelyből egy meleg, nedves nyár után már tömeg lenne. Régen a gazdák azt mondták, ha cickány él a portán, akkor a talaj „élő”, vagyis egészséges. A cickány tehát a láthatatlan rend őre: nincs benne semmi romboló szándék, sőt, segít fenntartani mindazt, amit mi oly nagyon szeretnénk megtartani a kertben.
A cickány és az ember kapcsolata
A cickány ritkán jön közel az emberhez, és szinte soha nem telepszik meg bent a házban. Nem keresi a morzsákat, nem rág vezetékeket, nem szedi szét a lisztes dobozt. Ha mégis betéved, az mindig véletlen. A kis állatok nyugtalanságával ilyenkor gyorsan próbál menekülni, mert a lakóház belső világa nem az ő terepe. Nincs benne élni akarás az ember mellett, csak eltévedés.
A cickány vonulása a házba inkább olyan, mint amikor a fecske rossz ívben fordul, és beleszáll a kamrába. Pánikkal teli, rövid esemény, amely után az állat szó szerint menekülne vissza a szabadba. Ekkor nekünk nem bántani kell, csak kivezetni. Egy poharat óvatosan ráborítva, majd egy kartonlapot alácsúsztatva máris kivihetjük a kertbe, ahol aztán a saját kis nyomvonalán indulhat tovább.
A népi kultúrában mindig is megvolt a helye az ilyen apró segítő lényeknek. A paraszti gondolkodás sosem volt ellenséges velük szemben: ismerték, szerették, tisztelték őket. Tudták, hogy minden állatnak megvan a maga munkája a nagy természetes rendszerben, és a cickány a „kártevők pusztítója”, a föld alatti raktárak csöndes őre.
A cickány védelmet érdemel
A mai világban, amikor az élőhelyek zsugorodnak, sok állat egyre nagyobb bajban van. A cickány is ilyen. Magyarországon több cickányfaj védett, sőt némelyik fokozottan védett. Ez azt jelenti, hogy bántani nem szabad, de ami ennél fontosabb: nem is érdemes. A cickány túl apró, túl félős, túl gyors és túl hasznos ahhoz, hogy bármilyen veszélyt jelentsen ránk.
Nem hord betegségeket úgy, mint a rágcsálók, nem okoz anyagi kárt, nem telepszik meg tartósan az ember környezetében. Ő az a lakótárs, akit nem is látunk, csak érezzük a munkáját. Nélküle több lenne a kártevő, a növények gyökereit rágó férgek, a csigák, és mindaz a sok apró élőlény, amely a kert egészségét hosszú távon gyengíti.
Talán ezért is jó feltenni a kérdést: vajon mi lenne velünk, ha ezek a kis állatok eltűnnének? A válasz egyszerű, mégis sokatmondó: sokkal több gondunk lenne a természettel, mint most.
Mit tegyünk, ha mégis betéved a házba?
A legjobb megoldás mindig a kíméletesség. A cickány érzékeny kis jószág és a rémület azonnal eluralkodik rajta. Egy pohárral, dobozzal vagy vödörrel óvatosan megfogva ki lehet vinni a kertbe. A lényeg az, hogy minél kevesebb stresszt okozzunk neki.
A népi hagyomány úgy tartotta: ha egy állat nem akar bent maradni, akkor nincs is benne rossz szándék. Ez a cickányra különösen igaz.
Miben különbözik a cickány a mezei egértől vagy a pirókegétől?
A cickány első ránézésre akár egér is lehetne, de valójában egészen más világ gyermeke. A régi parasztudvarokon azt mondták róla: „Nem egér ez, hanem inkább a rovarok villámszárnyú vadásza.” És ez bizony találó. A cickány ugyanis nem rágcsáló, hanem rovarevő állat, a rovarevők rendjének kistermetű, szívós kis tagja. Emiatt apró, hosszúkás orra olyan, mintha tűből formázták volna, és egész testfelépítése inkább egy miniatűr rovarvadászt rejteget, mintsem magot csipegető kis éhenkórászt. Mozgása fürgébb, idegesebb, szinte vibráló, és olyan gyors az anyagcseréje, hogy naponta többször annyit kell ennie, mint a saját testsúlya.
Az egér ezzel szemben valódi rágcsáló. Fogazata is arról árulkodik, hogy magvak, növényi részek, élelmiszermaradékok jelentik számára a fő köldökzsinórt az élethez. Rövidebb, kerekded orrú, és ha megfigyeljük, viselkedésében is körültekintőbb, óvatosabb, kevésbé „ideges”, mint a cickány. Az egérnek a mozgása simább, kiszámíthatóbb, a szeme nagyobb és gömbölyűbb, mert alkonyatkor és éjszaka tájékozódik. A cickány ezzel szemben sokkal sűrűbben mozog, hirtelen irányváltásokkal, mintha mindig sietne valahova.
A pirókegér pedig egy másik különleges kis jószág. Ő is rágcsáló, de sokkal jobban kötődik a természethez, mint a házi egér. Sokszor vörhenyes-szürkés árnyalatú a bundája – innen a neve is. Az orra nem annyira tűhegyes, mint a cickányé, viszont kecsesebb, elegánsabb, mint a házi egéré. A pirókegér mozgása élénkebb, szinte pattogós, és jóval gyakrabban találkozol vele kint az erdő vagy kert szélén, mint a kamrád mélyén. Étrendje vegyesebb, ügyesebben vadászik rovarokra is, és élénk kis természetével nagyon különbözik a mérsékelt, szemes ennivalót kereső „házi” egértől.
Összefoglalva: ha a cickány az apró rovarvadász, az egér a kamrák kis opportunistája, akkor a pirókegér az erdő és a kert határán élő, gyors és fürge kis „erdei művész”, aki magvak mellett más falatokból is boldogan megél.
A legfontosabb mégis az, hogy türelemmel, kedvességgel bánjunk vele. A természet apró fiai néha betévednek hozzánk, de nem rossz szándékkal. Csak megijedtek, fáradtak vagy eltévedtek. Ha segítünk nekik hazatalálni, valahogy bennünk is rend lesz, mintha a világ egy apró része újra harmóniába kerülne.
