A csalánra sokan még ma is bosszantó gyomnövényként tekintenek, pedig a kert egyik legértékesebb segítője lehet. Ami az egyik kertész számára gaz, az a másiknak ingyenes növényi tápanyag és természetes növényerősítő. Nagyszüleink még jól ismerték a csalánlé készítésének fortélyait, és szinte minden veteményes mellett állt egy hordó vagy vödör, amelyben erjedt a jellegzetes szagú zöld lé.
Bár a csalánlé illata nem tartozik a legkellemesebbek közé, a növények valósággal meghálálják a gondoskodást. A csalánból készült ázalék értékes tápanyagokat juttathat a talajba, segítheti a növények fejlődését, és sok kertész tapasztalata szerint erősebbé, ellenállóbbá teheti a veteményest. Nem véletlen, hogy a biokertészek egyik kedvenc természetes készítménye.
A nagy csalán (Urtica dioica) rendkívül gazdag nitrogénben, káliumban, kalciumban, vasban, magnéziumban és számos mikroelemben. Emellett különféle szerves vegyületeket is tartalmaz, amelyek az erjedés során a vízbe oldódnak. Az így elkészített csalánlé valóságos tápanyagkoktéllá válik.
A csalánlé készítéséhez fiatal, egészséges növényeket érdemes gyűjteni, lehetőleg még virágzás előtt. Ilyenkor a legtöbb értékes tápanyagot tartalmazzák. Fontos, hogy forgalmas utak, ipari területek vagy permetezett földek közeléből ne szedjünk csalánt, mert a növény könnyen felhalmozhatja a szennyező anyagokat.
A gyűjtéshez mindig viseljünk kesztyűt, mert a csalán apró szőrei hangyasavat és más irritáló anyagokat tartalmaznak, amelyek kellemetlen csípő érzést okozhatnak.
A csalánlé elkészítése egyszerű. Körülbelül egy kilogramm friss csalánt aprítsunk fel, majd helyezzük egy műanyag vagy faedénybe. Fémedényt nem ajánlott használni, mert az erjedés során nem kívánt kémiai reakciók indulhatnak el. Öntsünk rá tíz liter esővizet vagy állott csapvizet, majd lazán fedjük le az edényt, hogy a levegő bejusson, de a rovarok ne.
Az erjedési folyamat általában 10–14 napig tart, az időjárástól függően. Naponta egyszer érdemes megkeverni a keveréket. Kezdetben habzik és erősen pezseg, később ez fokozatosan megszűnik. Amikor a habzás abbamarad, a csalánlé elkészült.
Sokan panaszkodnak a csalánlé rendkívül erős szagára. Ez valóban az egyik legnagyobb hátránya. A kellemetlen illat valamelyest csökkenthető, ha az erjedő léhez kevés kőzetlisztet vagy zeolitot keverünk. A vödröt célszerű a kert egy félreeső részében tartani, távol a terasztól vagy a pihenőhelyektől.
A kész csalánlevet felhasználás előtt mindig hígítani kell. Általános tápoldatozáshoz egy rész csalánléhez tíz rész vizet ajánlott adni. Ezzel az oldattal öntözhetjük a paradicsomot, paprikát, uborkát, káposztaféléket, tökféléket és más tápanyagigényes növényeket.
A lombtrágyázáshoz még hígabb oldat szükséges. Ilyenkor egy rész csalánléhez húsz rész vizet érdemes keverni, majd a levelekre permetezni a kora reggeli vagy esti órákban. Erős napsütésben nem ajánlott permetezni, mert a levelek megperzselődhetnek.
A csalánlé különösen jó szolgálatot tehet a gyors növekedés időszakában. Magas nitrogéntartalma elősegítheti a dús lombképződést, ezért a leveles zöldségek és sok zöldségféle meghálálhatja az alkalmazását.
A paradicsomtermesztők körében különösen népszerű. Sokan tapasztalják, hogy a rendszeresen, de mértékkel alkalmazott csalánlé erőteljesebb növekedést eredményez. Ugyanez igaz a paprikára, az uborkára és a cukkínire is.
A káposztafélék – például a kelkáposzta, a brokkoli vagy a karfiol – szintén kedvelik ezt a természetes tápoldatot. Nitrogénigényük miatt különösen jól reagálhatnak rá.
A csalánlevet azonban nem szabad túlzásba vinni. A túl sok nitrogén hatására a növények ugyan hatalmas lombot nevelhetnek, de kevesebb termést hozhatnak. Ez különösen a paradicsomnál figyelhető meg, ezért virágzás és terméskötés után már ritkábban ajánlott alkalmazni.
A bab, a borsó és más hüvelyes növények esetében sem szükséges rendszeresen használni, mivel ezek gyökerein nitrogénkötő baktériumok élnek, amelyek biztosítják számukra a szükséges nitrogén egy részét.
A csalánlé nemcsak tápanyagforrás lehet, hanem sok kertész szerint természetes növényerősítőként is működik. Az egészséges, jó kondícióban lévő növények általában ellenállóbbak a kedvezőtlen környezeti hatásokkal szemben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a csalánlé növényvédő szer lenne vagy minden betegséget és kártevőt távol tartana.
A csalán erjedés után visszamaradó növényi részeit sem kell kidobni. Kiváló alapanyagai lehetnek a komposztnak, ahol tovább gazdagítják a készülő humuszt.
A biokertészek gyakran kombinálják a csalánlevet más növényi kivonatokkal is. A zsurló, a fekete nadálytő vagy a fokhagyma különböző célokra készített ázalékai jól kiegészíthetik egymást a természetes kertápolás során.
A csalánlé készítése nem kerül pénzbe, csupán egy kis időt és türelmet igényel. Cserébe olyan természetes tápoldatot kapunk, amelyet őseink is sikerrel alkalmaztak a veteményesben jóval azelőtt, hogy a műtrágyák elterjedtek volna.
A kertészkedés egyik legnagyobb öröme éppen az, amikor felismerjük, hogy a természet szinte mindent megad számunkra. A csalán erre kiváló példa. Bár első pillantásra csak egy csípős gyomnövénynek tűnik, valójában értékes segítőtárs lehet a kertben. Ha egyszer kipróbálod a csalánlevet, könnyen lehet, hogy a következő tavasszal már nem a csalán irtásán, hanem a gyűjtésén fogsz gondolkodni.
