A népi gyógyászatban szorulás ellen fogyasztották a sulyomtermés feltört belsejét. Az ázsiai konyha egyik jellegzetes eleme és vízigesztenye néven találkozhatunk vele.
A sulyom (Trapa natans) évelő vízi növény, a lassú folyású vizek, holtágak növénye, termése a gesztenyéhez hasonló, nagyon ízletes, ehető, keményítőben gazdag. Népies elnevezései: istennyila, súly, szamártövis, tiszavirág, vad mandola, csemegesulyom, susa, vízidió, vízimogyoró, vízigesztenye, jezsuitadió.
A nyári forróságban hűsíti a vizet, árnyékot ad a halaknak.
Rendkívül jól érzi magát a Tisza-tóban. Érett termése a víz aljára süllyed, kellemesen édeskés az íze. Ha mezítláb rálépünk a víz alatt, irgalmatlanul szúr, és komoly baleseteket tud okozni.
A magyarság régen ismeri a sulymot. Kitaibel Pál útinaplójából, Jókai Mór, Borbás Vince, Kieselbach Gyula és mások írásaiból tudjuk, hogy termését „az állatok és az ember egyaránt fogyasztják”.
A sulyom kifejezetten tetszetős, rombusz alakú zöld levélrózsái zöld szigetet alkotva lebegnek a víz tetején. Termései ősszel érnek, majd az iszapba merülve kelnek ki belőlük az újabb hajtások, amelyek eleinte a talajba gyökerezve fejlődnek, később úszó telepekké válnak. Gyorsan szaporodik, ami a horgászokat, a hajóval közlekedőket kifejezetten zavarja. Hivatalosan védett növény, csak az gyűjtheti, akinek engedélye van rá.
Termésének belseje a gesztenyéhez hasonlóan fogyasztható. Régen a mocsaras, lápos vidékek élelemforrása volt, azt a szerepet töltötte be, mint a hegyvidékeken a gesztenye. A tüskés külsőt lefejtették a diónyi fehér belsőről, és ezt a termést csemegeként fogyasztották, megfőzték, sütötték, vagy pogácsát készítettek belőle, a száraz termését pedig lisztté őrölték. Ízét leginkább a gesztenyéhez hasonlítják.
A sulyom a mai napig az ázsiai konyha egyik jellegzetes eleme és vízigesztenye néven találkozhatunk vele, például wok-zöldség keverékekben.
A sulyom régen élelmezési és harcászati célokat is szolgált.
A keményítőben gazdag termése miatt, a sulyom bizonyos időszakokban, pl. török háborúk és hódoltság idején, mint ínségeledel is ismert volt az Alföldön és gyűjtötték.
A népi gyógyászatban szorulás ellen fogyasztották a sulyomtermés feltört belsejét. Az ébenfekete héját pedig cserzőanyagnak használták valamikor régen. A 19. században pedig a pusztai csárdák sárfalát erősítették meg a sár közé kevert sulyomtermésekkel. Állítólag a héj főzete pedig a ház földjére öntve megöli a bolhákat - ne feledjük, hogy régen döngölt föld volt a parasztházak padlója, jobb esetben fával, vagy kővel, téglával burkolták.
A sulyom szüretelése nyár végétől kezdve, egész őszön át tartott. A termést tüskéi miatt nem lehetett puszta kézzel gyűjteni, a sulyomszedésnek erre nézve sajátos eszközei és módszerei alakultak ki. Ha nem volt kéznél semmilyen eszköz, a sulymot a száránál fogva kiemelték, és termését a csónakba vagy valamilyen kosárba, zsákba rázták. A komolyabb, professzionális sulyomszedők azonban, mint például a pákászok, a haladósabb gyűjtéshez szerszámot készítettek. A sulyomszedő-eszközök közös alkotó része volt egy rossz bunda, vagy bundadarab. Ezt, egyik megoldásként, egy fanyélhez erősítették, és ezzel el is készült a sulyomhorgászó-bot. A sulyomtermés a tüskéivel beleragadt a bundaszőrébe. A bundát, más esetben, a csónakhoz kötötték, és végigvontatták egy sulyommezőn.
Régen vendéglői étlapokon is szerepelt. Még az 1980-as években is lehetett találkozni vele egy Tisza-tavi étteremben. Általában sült tésztát és mártást készítettek belőle. Még receptet is találunk arról, hogyan kell elkészíteni: sulymot tisztítás után mintegy fél óráig főzzük, majd a főzőlevéből kiemeljük, kettévágjuk, belsejét kikaparjuk, diódarálón ledaráljuk és félretesszük.
Tejmártást így készítettek: a vajat felforrósítjuk, a hozzátett liszttel habzásig kevergetjük, hozzáöntjük a forró tejet, simára keverjük és felforraljuk. A tűzről levéve tejföllel, mustárral ízesítjük, hozzákeverjük a ledarált sulymot és összeforraljuk. Halételekhez kínálták.
Aztán jött a környezetvédelmi törvény, amely védett növénnyé nyilvánította, és megtiltotta a sulyom gyűjtését, így véget ért gasztronómiai pályafutása. Ha mégis engedély van a növény gyűjtésére és felhasználására, valószínűleg nagyon drága, bio alapanyag kategóriába fog tartozni. Nagy mennyiségben nem tudják majd gyűjteni, mivel csak kézzel lehet szedni és feldolgozni.
Nagy Jenő szerint a XIX. század ötvenes, hatvanas éveiben Nyíregyházán „annyira dívott a főtt sulyom evése, hogy a piacon úgy árulták, mint a gesztenyét, és a nép oly nagy tömegekben fogyasztotta a közkedvelt csemegét, hogy a felvágott és szétdobált szúrós sulyomhéjak szinte lehetetlenné tették a mezítláb való járkálást”. Igmándy József szerint Debrecenben még 1907 és 1912 között is árulták. Petrikovits László írásából értesülhetünk arról, hogy a nyíregyházi piacon a XX. század elején néha még feltűnt egy-egy sulyomárus. Miskolcról is jártak sulymot vásárolni Tiszalucra, ahol a gyerekek csónakból, a növényről is szedték termését, késő ősszel és télen pedig (még a jég alól is) a meder fenekéről „tapogatókkal” gyűjtötték. A sulyom levélzetével a lovakat etették.
Borbás Vince 1894-ben a sulyom veszélyeztetettségéről írott, A sulyom pusztuló félben című cikkében megállapította: „Az európai sulyom szemlátomást pusztul. Hazánkból is ismerjük a sulyom gyérülését.” Borbás szerint megfogyatkozását „a tavak, holtágak, állóvizek kiszárítása, a folyók szabályozása”, „a fürdés, halászás” és ehető termésének gyűjtése okozza. Napjainkra Nyugat-Európában annyira megritkult a sulyom, hogy veszélyeztetett növénnyé vált. Elsősorban ez az oka annak, hogy hazánkban is védelem alatt áll, pedig nálunk még nagy állományai élnek, és nem tartozik a közvetlenül veszélyeztetett növényfajaink közé.
Európai fogyasztása már a neolitikumtól és a bronzkortól kimutatható. A nagymennyiségű sulyomhulladék alapján joggal tekintik a bronzkor burgonyájának. Megemlítik fogyasztását a görög és római írók, középkori feljegyzések.
Mint tudjuk, engedély kell a begyűjtéséhez, de néhány partra sodort darab feltörését, megkóstolását azért a törvény nem tiltja.
