Végy egy férfit és egy nőt. Mindketten húszas éveik közepén járnak, szinglik. Mindkettőjüknek gyakran kell megválaszolni a “van már valakid?” kérdést.
Talán már mindketten kezdik egy csöppet unni az állandó kérdezősködést – és a lemondó, vagy sajnálkozó tekinteteket. Majd egyikük szóba hozza a nagyszüleit, akik már fél évszázada boldogan élnek együtt, kitartanak egymás mellett, tisztelik, segítik egymást, felnevelték a gyerekeiket, és felteszi a nagy kérdést: mi változott azóta? Nekünk miért nincs ilyen könnyű helyzetünk?
A válasz nagyon egyszerű: azért, mert azóta a világ 180 fokos fordulatot vett. Mert nézzük csak meg, milyen volt a nagyszüleink idejében az élet? Pista és Mariska ugyanabban a faluban éltek – vagy a szomszédosban, nappal dolgoztak a mezőn, vagy a gyárban, este pedig csendesen éldegéltek, aztán egy napon megismerkedtek. Ha megtetszettek egymásnak, Pista összeszedte magát és vallott – ha nem tette, hát így járt, mert bizony Mariska minden bizonnyal több legénynek is megtetszett és bár Pista érdekelte leginkább, mivel ő nem állt elő a nagy vallomással, kénytelen volt mégis Józsit választani, aki bár nem volt olyan jó, mint Pista, mégis csak sokkal jobb választás volt, mint a link Béla. Mariska férjhez ment, gyerekeket szült, boldogan élt – vagy boldogtalanul – házasságban, míg valamelyikük meg nem halt. Mert bizony ő 14 évesen befejezte az iskolát, aztán kész, ennyi. Fel kellett nőni, férjet kellett “fogni”, gyereket kellett szülni és punktum. Mert a lánynak akkoriba még nem sok szava volt a családban.
Mi pedig, két generációval később mit csinálunk? Tanulunk majd harminc éves korunkig – vagy még tovább, majd elkezdünk karriert építeni és önmegvalósítani. Elkezdünk egyre inkább öntudatra ébredni. Elérünk egy szintet, és még annál is magasabbra vágyunk, így nem elég nekünk egy azonos szintű partner, hanem valaki még magasabb szintűt akarunk, és folyamatosan a magasba nézünk ahelyett, hogy csak előre szegeznénk a tekintetünket és látnánk, hogy bizony itt van Pista, aki tökéletesen kielégítené minden igényünket. De nem, nekünk Géza kell, aki három lépcsőfokkal magasabban áll. Mintha lenne egy zsákunk, és mi valami kétszer akkorát akarnánk beletuszkolni… csak küzdünk vele és küzdünk, mígnem a zsák szétszakad.
És hogy miért nem tudunk mi olyan egyszerűen választani, mint ők? Ez is egyértelmű: azért, mert nagyanyáink még egy szűk kis világban éltek, nem utazgattak, nem volt annyi lehetőségük idegen helyeket, embereket megismerni. Nem volt több ezer ismerősük a közösségi oldalakon, nem volt internet sem, ami kiszélesíthette volna számukra a világot. Fixek voltak azok a keretek, amik között éltek, és nem motoszkált ott bennük az, hogy jó ez a fiú, pont megfelel, de talán az én igazim az a kedves fiú Portugáliában, akivel már 3 hónapja chatelek – mert fogalmuk sem volt arról, miféle emberek élnek Portugáliában.
Míg nekik azt sugallta az élet, hogy jól vagy így, gyermekem, addig nekünk folyton azt mondja, hogy nem elég, lehet ez még jobb is, nézd a másikat, ő mennyivel előtted jár, mutasd meg, hogy te rajta is túlteszel. Nagyobb házad lesz, jobb munkád, jobb pasid\csajod… Válogass csak… és válogatunk… ami nem is baj – egy ideig, de eljöhet az a pillanat is, hogy már annyira öntudatra ébredünk, hogy senki sem lesz jó, csak mi magunk.
Az alapvető életfelfogás változott meg. Míg a régiek mindent igyekeztek megjavítani (az órától kezdve a házasságig), addig mi, a fogyasztói társadalom úgy gondoljuk, hogy ami elromlott, attól meg kell szabadulni, ki kell dobni, hiszen már nem működik megfelelően, inkább újabbat, modernebbet kell venni. Ilyen egyszerű. Így dobunk el tárgyakat, és sokszor embereket is az életünkből. Nem számít, mennyire szerettük, az sem, mennyire hiányzik, hiszen lesz helyette egy sokkal jobb, csilli-villi, modernebb darab. Pedig talán sokkal jobban járnánk azzal, ha megjavítanánk a dolgokat, barátságokat, kapcsolatokat – és tényleg csak akkor válnánk meg tőlük, ha már semmi remény.
Hogy honnan tudták, hogy meg lehet javítani a dolgokat? Nem tudták. Talán ez az egyik közös pont a két korban. A bizonytalanság. Ahogyan mi nem tudjuk, úgy ők sem tudták, hogy a lépés, amit megtesznek, jó-e, vagy ha hibát követnek el, azt meg tudják-e javítani. Ők sem tudták, hogy boldogság vár-e rájuk, ha összekötik az életüket… De belevágtak, megmerték próbálni, és küzdöttek, harcoltak azért, hogy jó legyen, hogy minden működjön. Nem dobtak el semmit könnyelműen. Biztos hát, hogy nekünk el kell dobnunk? Nem lenne jobb inkább megjavítani, ami még javítható? Nem kell hozzá semmi más, csak bátorság…
… és mi vajon elég bátrak vagyunk? Vagy inkább eldobunk mindent, ami nem úgy működik, ahogy az a nagy könyvben meg van írva?
