Egy ilyen cím láttán az ember szíve összeszorul, főleg, ha ő maga vagy egy szerette él együtt ezzel a betegséggel. A cöliákia – vagy más néven gluténérzékenység – komoly autoimmun kórkép, amelyben a szervezet a glutént, ezt az ártatlannak tűnő fehérjét ellenségként kezeli, és megtámadja miatta a saját bélrendszerét. De vajon tényleg rövidebb lesz az élet azoknál, akik ezzel a diagnózissal élnek? Nézzük meg józan ésszel, egy kis tudománnyal fűszerezve, de a remény hangján szólva!
Nem az évek számítanak, hanem a felismerés ideje
A régi időkben, amikor a cöliákiát még alig ismerték fel, valóban súlyos szövődményekhez vezethetett: felszívódási zavarok, alultápláltság, csontritkulás, vérszegénység, sőt ritka esetekben bizonyos daganatok is társulhattak hozzá. De ma már egészen más világban élünk. A diagnózis pontos, a gluténmentes életmód lehetősége adott, a tudatosság pedig nő – és vele együtt az esélyek is.
A kulcskérdés tehát nem az, hogy valaki cöliákiás-e, hanem hogy tud-e róla, és betartja-e a diétát. A legnagyobb kockázatot ugyanis nem maga a betegség, hanem annak kezeletlensége hordozza. Egy fel nem ismert, hosszú éveken át "csendes" cöliákia valóban előidézhet komolyabb állapotokat. De amint az ember kizárja az étrendjéből a glutént, a bél regenerálódni kezd – és az élettartam nemhogy csökkenne, hanem akár nőhet is, hiszen az ilyen ember sokkal jobban odafigyel magára, mint az átlag.
Tudományosan alátámasztva
Nagy, hosszú távú vizsgálatok szerint (például svéd és brit populációs tanulmányok alapján) a kezelt cöliákiások élettartama alig, vagy egyáltalán nem tér el a gluténmentesen élőkétől. Egyes adatok szerint csak minimálisan csökkent az átlagélettartam azoknál, akiknek a betegsége nem volt diagnosztizálva vagy nem tartották be a diétát. De azoknál, akik időben megtették a szükséges lépéseket, a halálozási kockázat nem növekedett érdemben.
Mi nem kerül a tányérra – és mi kerül helyette?
Sokan úgy érzik, hogy a gluténmentes életmód lemondás. Pedig valójában új ajtók nyílnak: köles, hajdina, quinoa, amaránt, csicseriborsó, mandulaliszt, zab (természetesen garantáltan gluténmentes változatban) – ez mind gazdagabbá teszi az étrendet. A szervezet megkönnyebbül, a panaszok megszűnnek, az emésztés rendeződik, az immunrendszer fellélegzik. Ez pedig nemcsak jobb közérzetet, hanem valóban hosszabb és minőségibb életet eredményezhet.
Megrövidíti? Nem – ha tudsz róla, és kezedbe veszed a sorsod
A cöliákia nem halálos ítélet. Inkább egy figyelmeztetés a testtől, hogy ideje tudatosabban élni. És ki mondta, hogy ez baj? Aki ma cöliákiásként él, az gyakran egészségesebben táplálkozik, többet tud a testéről, és nagyobb felelősséggel él, mint az, aki gondtalanul kapkodja be a fehér lisztes péksüteményeket reggelente.
A hosszú élet titka nemcsak a génekben, hanem a választásainkban rejlik. A cöliákia lehet ébresztő – és új kezdet. Az élet nem a gluténtól szép, hanem attól, hogy élünk vele.
Gluténmentesen élni nem egyenlő azzal, hogy íztelenül élni. Az új alapanyagok új távlatokat nyitnak: a köles, hajdina, rizs, csicseriborsó és mandula nem csupán pótlékok – ők a régi magyar konyha elfeledett csillagai.
A régi öregek, a falusi asszonyok, nagymamák és dédik nem tanultak biokémiát, mégis ösztönösen értették a test nyelvét. A „gyomorérzékeny” ember akkor még nem volt „diagnosztizálva”, csak „gyenge gyomrú”, „nyavalyás”, vagy egyszerűen „nem bírja a kenyeret”. És lám, mégis élt, sőt sokszor jobban is, mert az asszonyok tudták: nem minden kenyér kenyér, és nem minden gyomor győzi a búzát.
Jöjjön most néhány régi népi bölcsesség és praktika, amit már jóval azelőtt alkalmaztak, hogy a gluténról egyáltalán hallani lehetett volna!
1. „A kölesből nem feszül a has.”
A köles ősi magyar gabona – és lám, gluténmentes! A falusi portákon, ahol valaki „hasi bajjal” küzdött, gyakran főztek köleskását vízben, kis sóval, esetleg tejjel, mézzel ízesítve. Nem puffasztott, nem gyötörte a beleket, sőt: „megszelídítette a gyomrot”. Volt, ahol a kicsik első étele is köles volt – bölcsen!
2. „Kukoricaliszt nem veszi a kárt a gyomron.”
A kukorica bejövetele után (főként Erdélyben és a Délvidéken) a „lisztérzékeny” rokonokat gyakran kukoricalisztes puliszkával, máléval vagy laposkenyérrel etették. „Nem csomósodik, nem ragad, megy az szépen” – mondták, és igazuk volt. A puliszka olcsó volt, laktató, és nem verte fel a hasat. Sőt, sokszor még a búzát is váltotta a szegényebb háztartásokban – jót téve ezzel a gyomorérzékenyeknek is.
3. „A savanyú káposzta a gyomor csendje.”
A savanyított káposztát nemcsak a tél miatt tartották kincsnek, hanem mert segítette az emésztést. Aki „nem bírta a kenyeret”, annak gyakran adtak egy kanál savanyú káposztalevet reggelente. A bélrendszernek jót tett, enyhítette a puffadást, rendbe hozta a „szeles gyomrot”.
4. „A kenyér, ha egy napos, jobban megmarad a gyomorban.”
A friss, meleg kenyér a háznál is ritkán került frissen az asztalra. A falusi ember tudta: „a meleg kenyér nehéz a gyomornak”. Ezért a kenyérből egy-két naposan ettek, és aki gyenge gyomrú volt, annak mindig szikkadt kenyeret adtak. A glutén bontása szempontjából ez – bár nem tudták – valós előny volt, hiszen az állott kenyér kevésbé terhelte meg az emésztést.
5. „Az édesgyökér jó a gyomorra, de nem mindenkinek.”
A régi gyógyító asszonyok gyűjtöttek édesgyökeret (vagyis édesgyökerű gyökér, azaz édesgyökér – ma is ismert gyógynövény), amit forrázva gyomorfájósoknak adtak. „Megédesíti a gyomrot, de csak kóstolni kell.” Tudták, hogy erős gyógynövény, ezért mértékkel használták. A gyomorérzékeny emberek gyakran nyertek enyhülést tőle, főleg étkezések után.
6. „A zabkása a gyenge gyomrú ember eledele.”
A zabkása (akkoriban inkább „zapkása” néven ismerték) a gyerekeknek és a betegeskedőknek készült. A parasztházakban mindig volt egy kis zabpehely vagy zabliszt, amit vízben vagy tejben főztek meg. Enyhe, melegítő, gyomrot nyugtató eledelnek tartották – és milyen jól tették! (Ma már csak gluténmentes zab fogyasztható cöliákiásoknak, de akkoriban nem volt ipari szennyeződés.)
7. „A kenyér nem való mindenkinek – de a krumpli az igen.”
A krumpli gyakran váltotta a kenyeret azoknál, akik „nem bírják a kenyeret”. Főtt krumpli, tört krumpli, krumplileves, krumplilángos – minden formában könnyebben emészthető volt, és sokszor helyettesítette a kenyérféléket. A falusi asszonyok bölcsessége itt is működött: a krumpli nem gluténes, tápláló, és megkíméli a bélrendszert.
Zárszóként egy falusi mondás
„A gyomor nem bolond – csak meg kell hallani, mit mond.”
És bizony, az öregek hallották. Figyeltek. A testre, az arc színére, a panaszokra. Még ha nem is hívták gluténnek, amit a búzában sejtettek, tudták: van, akinek jobb nélküle. És amit ők tudtak ösztönből, azt ma már tudomány is igazolja.
