Sokszor egészen természetesnek vesszük, hogy beszélgetünk másokkal. Bátorítjuk a szeretteinket, vigaszt nyújtunk egy barátunknak, kedves szavakkal próbáljuk erőt önteni azokba, akik nehéz időszakon mennek keresztül. De vajon megfordult már a fejünkben, hogy önmagunkhoz hogyan beszélünk?
Naponta több száz, sőt akár több ezer gondolat fut át az elménken. Ezek között akadnak biztató, reményteli gondolatok, de olyanok is, amelyek tele vannak félelemmel, kétkedéssel vagy önkritikával. A kérdés az, vajon milyen hatással lehet ez a belső párbeszéd a közérzetünkre és a szervezetünk működésére.
A régi bölcsek úgy tartották:
„A gondolat mag, amelyből a sors virága sarjad.”
Ez a mondás arra emlékeztet bennünket, hogy gondolataink és érzelmeink meghatározhatják azt, hogyan éljük meg a mindennapokat.
Az ezoterikus tanítások szerint minden sejtünk kapcsolatban áll az egész testtel, és érzékenyen reagál arra a belső világra, amelyet gondolatainkkal és érzéseinkkel teremtünk. A modern tudomány más megközelítést alkalmaz, de azt számos kutatás alátámasztja, hogy a tartós stressz, a félelem vagy a reménytelenség hatással lehet a hormonrendszerre, az idegrendszerre és ezen keresztül a szervezet működésére. Ugyanígy a biztonságérzet, a remény, a nyugalom és a pozitív emberi kapcsolatok is kedvezően befolyásolhatják a közérzetünket.
Ez nem azt jelenti, hogy a betegségek egyszerűen „elbeszélhetők”, vagy hogy a pozitív gondolkodás önmagában minden problémát megold. Inkább azt, hogy a lelkiállapot fontos része lehet annak, hogyan érezzük magunkat, hogyan viseljük a nehézségeket és hogyan támogatjuk saját szervezetünket.
Érdemes egy pillanatra megfigyelni, hogyan beszélünk önmagunkhoz.
Hányszor mondjuk ki ezeket a mondatokat?
„Úgysem fog sikerülni.”
„Gyenge vagyok.”
„Semmire sem vagyok képes.”
Ha ezeket újra és újra ismételjük, könnyen előfordulhat, hogy egyre inkább el is hisszük őket. Ezzel szemben egy kedvesebb, elfogadóbb belső párbeszéd segíthet abban, hogy reményteljesebben tekintsünk önmagunkra és a jövőre.
Sokan naponta néhány percet szánnak arra, hogy csendben befelé figyeljenek. Mélyen lélegeznek, ellazulnak, és elképzelik, hogy testük minden sejtjét fény és nyugalom tölti be. Mások imádságban, meditációban vagy hálaadásban találják meg ezt a belső csendet. Bár ezek hatása egyénenként eltérő, sokak számára segítenek csökkenteni a feszültséget és erősíteni a lelki egyensúlyt.
Képzeljük el, hogy reggel, még mielőtt elkezdődne a nap, néhány percet önmagunkra szánunk.
Behunyjuk a szemünket.
Lassan lélegzünk.
Majd csendesen kimondjuk:
„Köszönöm, testem, hogy ma is értem dolgozol.”
„Minden nap teszek valamit az egészségemért.”
„Nyitott vagyok a nyugalomra, az örömre és a szeretetre.”
Ezek a mondatok nem varázsigék. Nem helyettesítik az egészséges életmódot vagy a szükséges kezeléseket. Ugyanakkor emlékeztethetnek bennünket arra, hogy testünk nem az ellenségünk, hanem egész életünkben hűséges társunk.
A természetben járva ezt különösen könnyű megtapasztalni. Egy erdő csendjében, egy virágzó réten vagy a saját kertünkben sokkal könnyebben elengedjük a zaklatott gondolatokat. Ilyenkor mintha a természet is arra hívna bennünket, hogy lassítsunk, figyeljünk befelé, és szeretettel forduljunk önmagunk felé.
A régi emberek gyakran beszéltek a növényeikhez. Nem azért, mert azt hitték, hogy a virágok megértik minden szavukat, hanem mert úgy érezték, hogy a szeretettel végzett gondoskodás része a jó termésnek. Talán ugyanilyen fontos, hogy saját magunkkal is türelmesen és szeretettel bánjunk.
A belső béke nem egyik napról a másikra születik meg. Apró lépésekből épül fel. Egy kedvesebb gondolatból. Egy mély lélegzetből. Egy hálával kezdődő reggelből. Egy megbocsátó mondatból, amelyet végre saját magunknak mondunk ki.
A régi bölcsesség szerint:
„Amilyen magot vetsz a lelked földjébe, olyan gyümölcsöt aratsz az életedben.”
Talán ezért érdemes minden nap néhány percet arra szánni, hogy szeretettel forduljunk önmagunk felé. Nem azért, mert ettől minden betegség eltűnik, hanem mert a remény, a nyugalom és a bizalom olyan belső erőforrások, amelyek segíthetnek könnyebben viselni az élet kihívásait.
Hagyjuk hát, hogy gondolataink ne a félelmet, hanem a bizalmat táplálják. Beszéljünk testünkhöz kedvesebben, türelmesebben és szeretetteljesebben. Mert amikor megtanulunk békében élni önmagunkkal, nemcsak a lelkünk könnyebbülhet meg, hanem egész életünk harmonikusabbá válhat.
