A cickafark azok közé a gyógynövények közé tartozik, amelyeket szinte minden régi füvesasszony ismert. Ott nőtt a rétek szélén, az utak mentén, a kaszálók és kertek közelében, és amikor nyáron megjelentek fehér virágzatai, a hozzáértő asszonyok már tudták: elérkezett a gyűjtés ideje. Nem kellett messzire menni érte, nem kellett különleges kertet kialakítani számára. A természet egyszerűen odatette az ember útjába.
A cickafark latin neve Achillea millefolium, magyar elnevezései között pedig találunk olyanokat is, amelyek régi felhasználására utalnak. A népi gyógyászatban sokoldalú növényként tartották számon, és szinte az egész szervezetet érintő gyógynövényként tekintettek rá. Teaként, ülőfürdőként, borogatásként és fürdőként egyaránt alkalmazták.
Nagyszüleink egyik kedvenc gyógynövénye volt, mert úgy tartották, hogy a cickafark „rendet tesz odabent”. Ezzel azt fejezték ki, hogy számos olyan panasz esetén vették elő, amelynél az emésztés, a női ciklus vagy a szervezet általános gyengesége állt a középpontban.
A cickafark egyik legismertebb népi felhasználási területe a női egészség volt. A régi asszonyok különösen nagy becsben tartották, és gyakran nevezték a nők gyógynövényének. Teáját a menstruáció körüli kellemetlenségek idején fogyasztották, ülőfürdőt pedig az alhasi terület ápolására készítettek belőle. A népi hagyomány szerint segített megnyugtatni a görcsös, feszült testet, és sok asszony számára a havi ciklus idején a házi patika egyik legfontosabb növénye volt.
A cickafark az emésztés támogatásában is régi növény. Kesernyés íze már önmagában elárulja, hogy nem egyszerű kerti virágról van szó. A füvesemberek a keserű növényeket gyakran az emésztést támogató gyógynövények közé sorolták. A cickafark teáját étkezések után fogyasztották, különösen akkor, ha valaki nehéznek érezte a gyomrát.
Régen az étkezések sokkal egyszerűbbek voltak, mégis akadtak kiadós lakomák. A vasárnapi húsleves, a sült hús, a burgonya és a nehéz tészták után egy csésze kesernyés gyógynövénytea jólesett. A cickafarkot ilyen esetekben is elővették.
A népi gyógyászatban a cickafarkot a máj és az epe támogatására is használták. A régi füvesasszonyok úgy gondolták, hogy a keserű ízű gyógynövények segítik a szervezetet a zsírosabb ételek megemésztésében. Ezért a cickafark gyakran került olyan teakeverékekbe, amelyeket étkezés után kortyolgattak.
A cickafarkból készült tea különösen kellemes lehet akkor, ha önmagában túl erősnek érezzük az ízét, ezért a népi gyógyászatban gyakran keverték más növényekkel. A kamilla, a citromfű, a borsmenta vagy a körömvirág mellett is megtalálható volt a régi gyógynövényes keverékekben.
A cickafark külsőleg is fontos növénynek számított. A belőle készült főzettel borogatást készítettek, illetve a gyógynövényes fürdőkben is helyet kapott. A régi asszonyok úgy tartották, hogy a cickafark kellemesen nyugtatja és tisztítja a bőrt.
A lábfürdő is egyike volt a hagyományos felhasználási módoknak. Egy hosszú munkanap után a cickafarkos meleg víz kellemesen ellazította a fáradt lábakat. A gyógynövény illata pedig az egész fürdőszobát betöltötte.
A cickafarkot a népi hagyományban a sebellátással is összekapcsolták. Régen, amikor egy gazdaságban dolgozó ember könnyebben megsérült, a környezetében növő gyógynövényekhez nyúltak. A cickafarknak emiatt több vidéken olyan nevei is kialakultak, amelyek a sérülésekhez kapcsolódó felhasználására utalnak.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy minden sérülésre egyszerűen ráhelyezték a növényt. A régi füvesasszonyok is tudták, hogy a tisztaság és a körültekintés fontos. A növényt megfelelően előkészítették, és csak olyan esetekben alkalmazták, amikor annak helye volt a házi gyógyításban.
A cickafark illóolajokat és keserűanyagokat is tartalmaz, amelyek hozzájárulnak jellegzetes illatához és ízéhez. Flavonoidjai és más természetes növényi vegyületei miatt a gyógynövénykedvelők ma is nagyra értékelik.
Talán a legszebb tulajdonsága mégis az, hogy szinte bárhol megtalálható. Nem kényes növény, nem igényel gazdag termőföldet, és sokszor olyan helyeken is megél, ahol más növény nehezebben boldogul. A régi emberek éppen ezért az állhatatosság növényét is látták benne.
A kertben is helyet kaphat. Nemcsak azért, mert gyógynövényként hasznos, hanem azért is, mert virágai sok apró rovart vonzanak. Ha hagyjuk néhány cickafarkbokor virágzását a kertben, a növény természetes módon illeszkedik a kert élővilágába.
A cickafark gyűjtésekor a virágzó hajtás felső részét szokták felhasználni. A régi asszonyok száraz, napos időben szedték, majd árnyékos, jól szellőző helyen szárították. A megszáradt növényt vászonzacskóban vagy papírzacskóban tartották, hogy sokáig megőrizze illatát.
A cickafarkból készült egyszerű tea elkészítése sem bonyolult. Egy teáskanálnyi szárított növényt leforráztak egy csésze vízzel, majd néhány percig lefedve állni hagyták. Ezután leszűrték, és lassan elkortyolgatták. A népi gyógyászatban nem literszámra itták, hanem kúraszerűen és mértékkel használták.
A régi füvesasszonyok egyik fontos tanítása éppen az volt, hogy a gyógynövényből nem attól lesz több hasznunk, ha többet használunk belőle. A növényeket tisztelettel, mértékkel és a megfelelő módon alkalmazták.
A cickafark története azért is különleges, mert szinte észrevétlenül él közöttünk. Elmegyünk mellette a réten, rálépünk az ösvényen, vagy egyszerűen csak gyomnövénynek gondoljuk. Pedig évszázadokon keresztül fontos helye volt a természetes házi patikában.
Talán ezért érdemes legközelebb megállni egy pillanatra, amikor meglátjuk fehér virágait. A cickafark nem hivalkodó növény. Nincs rajta különleges, feltűnő virág, nem nő hatalmasra, mégis ott van benne mindaz a csendes erő, amely miatt elődeink olyan nagyra becsülték.
A természet sokszor nem a ritka és különleges növényeket adja az embernek, hanem azt, ami ott nő a lába előtt. A cickafark pontosan ilyen. Egy egyszerű mezei gyógynövény, amelyet a magyar népi gyógyászat évszázadokon keresztül számon tartott, és amely ma is méltó arra, hogy újra felfedezzük.
Fontos: a cickafark erőteljes gyógynövény, ezért várandósság idején, allergiára való hajlam esetén, illetve gyermekeknél különösen körültekintően érdemes használni. A fészkesvirágzatúak családjába tartozó növényekre érzékenyeknél bőrreakciót is kiválthat. A régi bölcsesség itt is érvényes: a gyógynövény erejét nem a mennyiség, hanem a helyes használat adja.
