Egy szülő mindig jót akar a gyerekének. Pontosítok. Egy kicsit is ép elméjű szülő mindig jót akar a gyerekének. De ez nem mindig sikerül. Még azok a szülők is hibáznak időnként, akik a nevelésükkel összességében építik, nem pedig rombolják gyermekük lelki egészségét, de rengeteg az olyan szülő is, akinek az egész nevelési módszere alapvetően hibás.
A szülővé váláshoz nincs szükség jogosítványra. Pedig sokkal nagyobb felelősség elindítani egy életet, mint egy autót. Sokan nincsenek ezzel tisztában. És leginkább azok tesznek hatalmas terheket a gyerekeikre, akik maguk is komoly lelki sérüléseket szenvedtek el a saját szüleik miatt.
Számos módja van annak, hogy egy szülő maradandó károkat okozzon egy kisgyerek lelki világában. Olyan károkat, amiket a sérült gyermek felnőttként már nagyon nehezen tud helyrehozni. Sokaknak nem is sikerül egész életükben. És sok szülő úgy éli le az egész életét, hogy teljesen meg van győződve arról, hogy amit tesz, az jó.
Nézzük meg kicsit közelebbről a lassan ható mérgek beadagolásának leggyakoribb módszereit.
Az önbeteljesítő
Vannak, akik elcseszik az életüket. Sokan vannak. Lemondanak az álmaikról, beletörődnek egy rossz döntésükbe, nem próbálnak felállni, ha padlóra kerültek, és olyan életet élnek, amit a szívük mélyén maguk is utálnak. Mert nem is élet ez, csak túlélés.
Aztán jön a gyerek, és jön vele az új lehetőség. A lehetőség, hogy a szülő a saját elcseszett életét a gyerekén keresztül kompenzálja. Hogy az ő meg nem élt álmait majd a gyereke teljesítse be. Legyen a gyerek orvos, mert a szülő nem lehetett az. Vagy járjon tánciskolába – ha tetszik neki, ha nem –, mert az a szülőnek kimaradt az életéből. Éljen olyan életet, amilyet a szülő szeretett volna régen.
A szomorú tény az, hogy szeretet ide vagy oda, az ilyen szülő-gyerek kapcsolatban a gyerek eszközzé válik. Az önbeteljesítésre vágyó szülő olyan mértékig képes – gyakran tudat alatt – kihasználni a saját gyerekét, hogy beleszól az életcéljának megválasztásába, az életvitelébe, a párválasztásába, és minden egyes fontos döntésébe. Gyakran nem is csak addig, amíg a gyermek fel nem nő, hanem egész életében.
Ha a gyereke hagyja ezt. Ha viszont felnőttként felismeri, hogy nem a saját életét éli, hanem az anyukájáét vagy apukájáét, és rájön, hogy a szíve mélyén ő másra vágyik, akkor képes lesz meghúzni a határvonalat szülei és önmaga között. A vonalat, amit másoknak, még a saját szüleinek sem enged átlépni.
A társas mártír
Ő nem próbálja meg kompenzálni az elcseszett életét, hanem társat keres a szarban való ücsörgéshez. Röviden ennyi. „Ha nekem szar volt az életem, vagy most szar, akkor Neked se legyen már jó!” És ki más tudna a legmegfelelőbb társa lenni mártír létének lelki támogatásához, mint az, aki a legközelebb áll hozzá: a saját gyermeke. A magához láncolás történhet tudat alatt, de az is előfordul, hogy akár nyíltan, szavakkal és tettekkel is megfogalmazza a szülő a gyerekének: „Tartozol nekem, a lekötelezettem vagy, mert megszültelek (vagy én vagyok az apád).”
Kedves felnőtté vált gyermek! Nem, nem tartozol semmivel a szüleidnek. A szeretet nem üzlet. Aki szeretetet, vagy akár életet ad neked, az vagy őszintén, tiszta szívből adja, vagy ha ezért bármit is vár cserébe, akkor üzletel veled. Akkor is, ha ezt tudat alatt teszi. Egy ilyen szülő-gyerek viszonyban egy nagyon csúnya érzelmi zsarolás eszközévé válsz. Azért csúnya, mert szeretetbe van csomagolva, és épp ezért olyan kártékony is.
Senkinek nincs semmiféle alapja arra, hogy üzleteljen az életeddel. És Te se akarj üzletelni. Ha szereted a másik embert, akkor fejezd ki felé a szeretetedet, de ne egy nem létező tartozást próbálj kiegyenlíteni. Az úgysem fog sikerülni.
Az ego építő
Az ego bajnokai is válhatnak szülővé – semmi nem gátolja meg őket ebben. Ők azok, akik tudják, hogy hogyan kell mindent csinálni, és biztosak benne, hogy ők mindig a helyes úton járnak. Sőt, teljesen meg vannak győződve arról, hogy valójában az egyetlen helyes út az övék.
Kizárják a fejlődés lehetőségét, soha nem kérdőjelezik meg a saját tetteik és szavaik helyességét, és másoknak sem hagyják, hogy ezt megtegyék. A gyerekük viszont meg fogja tenni. Egy kisgyereket egyáltalán nem érdekli a szülői ego, ő mindent ösztönösen megkérdőjelez. És amint ezt megteszi, onnantól kezdve az ilyen szülő-gyerek kapcsolat két irányba indulhat el: vagy a szülői minta hatására a gyerek is egy egoista seggfejjé válik, vagy egy önbizalom-hiányos elnyomottá.
Az ego építés finomabb változata az „Én nem akarok beleszólni, de…” kezdetű mondatokban nyilvánul meg, azonban még veszélyesebb, ha az önhittséghez irigység is társul. A társas mártírral ellentétben a szülő itt nem kishitűségből, hanem féltékenységből töri le saját gyerekének szárnyait. A gyerek nem tudhat jobban nála semmit, nem juthat magasabb szintre nála sem tanulás, sem karrier, sem magánélet tekintetében.
A sorskövető
A sorskövető szülő esetében szintén az ego diadaláról van szó, de az előzőnél enyhébb formában. Az ilyen szülő kivetíti a saját életét, „sorsát”, megélt szituációit a gyerekére, és őszintén hiszi, hogy a gyerekére ugyanazok az élettapasztalatok ugyanolyan hatással vannak, mint rá voltak. Meggyőződése, hogy gyermekének ugyanazon minta szerint kell élnie, mint ahogy ő tette és teszi, és ugyanazt az utat kell bejárnia, mint neki.
Az ego építő szülővel ellentétben, itt nem a gyerek életébe való agresszív beavatkozásról van szó, hanem sokkal inkább egy olyan hitvilág átadásáról, amely bekorlátozza az induló életet azon keretek közé, ahol a szülő maga is él.
Pont ezért olyan nehéz felismerni az ilyen kapcsolat mérgező voltát, hiszen semmi rossz szándék nincs a háttérben. Egyszerűen csak arról van szó, hogy egy olyan szülő, aki a saját agyában korlátokat állított fel, ezeket a korlátokat beépíti a gyermeke agyába is.
Az uralkodó
Az ilyen emberekről elég, ha annyit tudsz, hogy gyengék, ezért akarnak erősnek látszani. Kevésnek érzik magukat, ezért akarnak másoknál többnek látszani, és ezért vágynak mások életének irányítására. Megteszik ezt a párjukkal, a kollégáikkal, az utcán szembejövő ismeretlennel, és megteszik a saját gyerekükkel is. És persze olyan is van, aki senki mást nem tudott irányítani az életében, ezért próbálkozik a saját gyerekével. Csúnyán hangzik, de az állati ösztönök az emberekre is érvényesek: a ragadozó is mindig a leggyengébb egyedet választja ki, hogy lecsapjon rá.
Az uralkodó típusú szülő olyan szinten képes elnyomni gyermekét, hogy az felnőttként sem lesz képes kiegyensúlyozott emberi kapcsolatokat kialakítani. Mindenhol és mindenkivel alárendeltnek érzi magát, és nem ritka, hogy tudat alatt olyan párkapcsolatokat és más emberi kapcsolatokat keres, ahol a korábbi szülő-gyerek minta szerint élhet tovább elnyomásban. Nem azért, mert ez neki jó, hanem azért, mert nem is tud róla, hogy máshogyan is lehet.
A rátelepedő
A túláradó szeretet is lehet mérgező. Én ezt Shanghai effektusnak nevezem, utalva arra a városra, ami addig próbált emberközpontúvá válni, és addig növekedett, amíg túlnőve önmagát számomra már embertelenné vált. A szülő, aki túlzott mértékben rátelepedik a gyerekére – bármilyen jóhiszeműséggel és szeretettel is csinálja ezt –, valójában önálló életre képtelenné teszi őt. Persze vannak olyan szülők, akik nem is akarják, hogy gyermekük bármikor is önállóvá váljon, hiszen belül mélyen arra vágynak, hogy magukhoz láncolhassák őt addig, amíg csak élnek.
A legtöbb gyerek számára azonban a túlzott gondoskodás egy idő után már komoly teherré válik. De nemcsak a szülő-gyermek kapcsolatot mérgezi meg a rátelepedő típusú szülő, hanem gyermekének minden más emberi kapcsolatára is hatással van. Többnyire igen káros hatással. Az ilyen gyermek ugyanis felnőve elég sokat fog szenvedni a rossz választásai és rossz konfliktuskezelési módszerei miatt.
A rátelepedő szülő fiúgyermeke férfiként jó eséllyel önbizalomhiányban szenved majd, és képtelenné válik a magabiztos ismerkedésre, később pedig a férfiszerep magabiztos betöltésére a párkapcsolatában (ha egyáltalán lesz értékelhető párkapcsolata). Lánygyermek esetében pedig a rátelepedésből való menekülés könnyen vezethet oda, hogy a nő egy érzéketlen, seggfej párt választ magának.
A rettegő
A túlzott gondoskodáshoz hasonlóan a túlzott féltés is igen káros tud lenni. A rettegő szülő gyomra folyamatosan görcsben van, hogy szeretett gyermekével valami baj történhet. Picit beüti a fejét, vagy van egy kis hasmenése a babának, és máris orvoshoz rohan vele. Folyamatosan aggódik, és ennek hatására burokban neveli a gyermekét, akiből így jó eséllyel egy gyenge immunrendszerű, és legtöbbször lelkileg is gyenge felnőtt válik.
Egy olyan felnőtt, aki a szülői minta hatására folyamatosan aggódni fog először a saját élete miatt, később pedig a gyereke miatt. Aggódik és görcsöl, és közben elmulasztja azt, amiért itt van a Földön: hogy élvezze az életét, és kihozza belőle a legtöbbet, amit csak tud.
Amikor pedig a szülői burok kiszakad – mert általában ki szokott, amikor a felnövő gyerek életében bekövetkezik az első igazi tragédia –, akkor olyan mélyre tud zuhanni a korábban mindentől megóvott ember, hogy onnan nem biztos, hogy képes lesz felállni. Ezért van az, hogy nemcsak a figyelem hiánya veszélyes egy gyermekre, hanem a túlzott féltés is nagyon komoly károkat tud okozni. Csak ez általában jóval később, már felnőttkorában üt vissza a gyerekre.
Az érzelmi nulla
Érzelemmentes, vagy érzelmekben szegény szülő-gyermek kapcsolat két okból lehetséges. Az egyik az, hogy a gyereket nem akarta a szülő, és később sem tette helyre magában a gyermekével való kapcsolatát. Ilyenkor a gyerek csak terhet jelent a szülő számára, akinek ha van, akkor a lelkiismerete az egyetlen, ami miatt próbálja bebeszélni magának, hogy a gyerek számára nem is teher. A kapcsolatuk azonban ettől még hideg marad, mert még ha a szavai nem is őszinték egy embernek, a tettei mindig azok.
Az érzelmi szegénység másik lehetséges oka az, hogy a szülő egyáltalán nem képes őszinte, feltétel nélküli, tiszta szeretet adni. Nemcsak a gyermekének, hanem senki másnak sem. A szeretet ugyanis nemcsak egy érzés, hanem egy képesség is, amit ha valaki nem sajátított el – mert bármilyen furcsán is hangzik, nem tanították meg őt tisztán szeretni –, akkor a gyermekével való kapcsolata sem lesz soha szeretettel teli. Az ilyen szülő gyakran köti feltételekhez a szeretetét, és ha ezek a feltételek nem teljesülnek, akkor szeretetmegvonással bünteti a saját gyermekét.
A majmoló
Az önbizalom-hiányos ember gyakran válik majmoló szülővé. Amit mások csinálnak, azt csinálja ő is. Ha egy ismerősének, egy ismeretlennek, vagy a reklámban mosolygó színésznek valami működött, akkor neki is biztosan működni fog. Igaz ez az ételekre, az öltözködésre, a nevelési módszerre, a hobbi választásra, és gyakorlatilag mindenre, ami a gyermekével kapcsolatos.
Az ilyen szülőnek nem számít, hogy gyermeke egy egyedi emberi lény, egyedi igényekkel, egyedi képességekkel, egyedi szükségletekkel. Valószínűleg bele sem gondolt ebbe soha. Mivel önmagában nem bízik eléggé, ezért vakon követi a csordát, a legnagyobb hangú vezetőt, vagy bárkit, akinek a szava éppen eljut hozzá – függetlenül attól, hogy az az ember rendelkezik-e valódi kompetenciával, vagy sem.
A majmoló szülő nevelési módszerének gondolom számodra is egyértelmű a hatása: nem saját gyerekének a valódi igényeit és szükségleteit fogja kielégíteni, hanem a gyerekét igazítja a vélt szükségletekhez. Az ilyen gyermek később nehezen tud majd valóban önmaga lenni, és az is gyakran előfordul, hogy mivel kiskorában nem kapta meg azt, amire szüksége volt, ezért felnőttként (vagy már nagyobb gyerekként is) a lelki sérüléseit önmagára és másokra káros módon próbálja majd kompenzálni.
A megfelelési kényszeres
A majmoló szülőhöz hasonlóan a megfelelési kényszerben szenvedő szülő is feláldozza a saját gyermekének igényeit – és ezáltal a boldogságát is. Benne is dolgozik az önbizalomhiány, azonban nála nem a saját eszköztár hiánya a meghatározó, hanem a félelem, hogy nem fogadják el őt olyannak, amilyen. Fél, hogy nem jó szülő, nem jó ember, és valaki vagy valakik emiatt elítélik majd őt.
Vannak, akiket a kívülállók véleménye és a társadalmi elvárások tartanak láncban. Ők azok, akik az iskolarendszerünk és a szülői nevelés hatására mindenkinek és mindennek meg akarnak felelni, mert nem tanulták meg leszarni azok véleményét, akik nem számítanak. Mások pedig – és az ő helyzetük még nehezebb – a saját közvetlen környezetüknek próbálnak mindenáron megfelelni, és soha nem is kérdőjelezik meg, hogy amit onnan hallanak, az helyes.
Pedig könnyen lehet, hogy a gyermeknek egészen másra van szüksége, de ezt a szülő észre sem veszi, mert ahelyett, hogy rá figyelne, csak a rokonai, a párja vagy a szülei hangjára hallgat. Gyermeke viszont egyrészt nem lesz boldog, hiszen nem azt kapta, amire valójában szüksége van, másrészt pedig jó eséllyel ő is megfelelési kényszerben szenved majd akár egész életében. Így gyűrűzik tovább a görcsös megfelelési kényszer generációról generációra.
A konzerváló
Végül egy érdekes csoport következik. Érdekes, de egyáltalán nem ritka. Nem azokról van szó, akik az értékrendjüket vagy ízlésüket tekintve konzervatívak, mert ezzel nincsen semmi probléma, ha nem korlátozzák vele a gyermeküket. Konzerváló szülőknek azokat nevezem, akik akár csak egyszer, akár a gyermekük életének egy rövidebb vagy hosszabb szakaszában elkövettek valamilyen hibát, amivel lelki sérülést okoztak neki, később azonban megfelelően nevelik őt. Kialakul egy erős szülő-gyermek kapcsolat, azonban a korábbi lelki sérülést feldolgozatlanul cipeli tovább magával a gyermek.
És pont ez az erős kapcsolat az, ami konzerválja a lelki sérülést, és ami rendkívül megnehezíti a gyökerének megtalálását. A gyermek ugyanis nem is feltételezi, hogy a szülő korábban valami komoly hibát vétett, hiszen most tökéletes a kapcsolata vele. És ugyanebből az okból kifolyólag a szülő sem veszi észre saját korábbi tévedését.
Később azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a gyerekkel (aki lehet, hogy azóta már fel is nőtt) valami nincsen rendben. Rossz döntéseket hoz az életében, irracionális félelmei vannak, esetleg olyan betegségben szenved, ami a korábbi lelki sérülése miatt öltött fizikai formát, és az is lehet, hogy meg sem tudja fogalmazni, hogy mi a baja, csak nem találja a helyét az életben. A szenvedésének gyökerét pedig azért nem találja, mert rossz helyen keresi azt.
Sok módját láttuk annak, hogy hogyan teheti tönkre egy szülő akár végérvényesen is saját gyermekének életét. Mivel a szülő-gyermek kapcsolat a lehető legszorosabb emberi kapcsolatok egyike, ezért egy szülőtől kapott lelki terhet nagyon nehéz letenni. Nehéz, de nem lehetetlen.
Ha Te is áldozata vagy egy ilyen szülő-gyerek kapcsolatnak, akkor az első lépés az, hogy megértsd: ha valaki lelki sérülést okozott neked, az nem rólad szól, hanem róla. A saját terhét próbálta rád tenni, és csak azért sikerült neki, mert gyermekként még kénytelen voltál átvenni tőle azt.
Most viszont már csak Te döntesz arról, hogy meddig cipeled tovább a terheidet. A saját életedet csak Te élheted.
