A görög eredetű asztma szó „szűkmellűséget” jelent. Asztma – elnyomott dominanciaigény, elfojtott agresszió, kielégítetlen szabadságvágy.
Ennél a betegségnél a tüdő hörgőinek és kishörgőinek szűkületéről van szó, ami a sima izomzat görcsös összehúzódása következtében a légutak gyulladásos ingerlékenységét, valamint a hörgőket borító nyálkahártya megduzzadását és fokozott nyákelválasztását idézi elő.
Az asztma a kapcsolatfelvétel elleni védekezés megnyilvánulása. Első lélegzetvételünkkor mintegy kapcsolatot létesítünk ezzel a világgal, s utolsó lélegzetünkkel az életet leheljük ki. Az élet szüntelen adás és elfogadás. Létünk természetében rejlik a kettősség: belégzés és kilégzés, elalvás és felébredés, élet és halál. Az egyik maga után vonja a másikat. Az élet létre hívja a halált, a halál viszont új életet teremt.
A levegővel kapcsolatos probléma mindig arra utal, hogy a beteg gondolkodásában is hiba rejlik, nehézkes és lebecsül másokat. Az asztmás beteg szereti a tisztaságot, világosságot, elkerüli viszont a sötétet és tisztátalant.
Az asztma belsőleg jelentkező kiütésként is értelmezhető. Ha ugyanis az ekcéma elfojtódik, gyakran allergiás asztma formájában jelentkezik. Az asztma kezelése ilyenkor gyakran és hamarosan ekcéma megjelenéséhez vezet, hiszen a bőr és a tüdő az ember két legnagyobb kiterjedésű kontaktusteremtő szerve.
Maga az asztma, azaz „szűkmellűség” szó arról is árulkodik, hogy ahol szűkület lép fel, ott mindig félelem is jelentkezik.
A félelemtől elszorul a torkunk, s ha valamitől megszabadultunk, föllélegzünk. Tehát meg kellene kérdezni magunktól,
● hogy mi fojtja el a lélegzetemet, mitől félek?
● hogy milyen téren szeretnék kapni anélkül, hogy adnék?
● hogy miféle, esetleg öntudatlan, agresszióim vannak, és milyen lehetőségeim adódnak azok megfelelő levezetésére?
● hogy mit nem akarok befogadni, valójában mivel fordulok szembe?
● hogy mivel nem kívánok kapcsolatba lépni, miféle érintkezést kerülök és miért?
Alaposabb vizsgálódáskor az asztmás betegek esetében különféle problémaköröket állapíthatunk meg, melyek világosan körülhatárolhatók, ugyanakkor szoros összefüggésben állnak egymással.
● Az adás és elfogadás, valamint a bezárulni akarás problémája: valódi kapcsolat és őszinte vonzalom iránti mély vágyakozásról van szó, melyet többnyire az anya túlzottan féltő aggodalmaskodása váltott ki. Az anyai szeretet korlátozó szerepet játszott, gátolta a személyiség egyéni kibontakozását.
● Elfojtott hatalomvágy, amely szöges ellentétben áll tulajdon tehetetlenségünkkel: a beteg a tehetetlenség érzését, a történések passzív eltűrésének zavarát éli meg. Következésképp az asztmás rohamok többnyire olyan helyzetekben lépnek fel, ahol magát az eseményt utasítja el a beteg.
● Elfojtott agresszió, egyben képtelenség arra – vagy félelem attól -, hogy ezen indulatokat levezessük és ismét fellélegezhessünk: az agressziót afölötti felháborodásunk váltja ki, hogy ilyesmit kell átélnünk, ilyennek kell mutatkoznunk.
● Védekezés az alantasnak vélt életterületekkel szemben. Ide tartozhat a szexualitás, állati ösztönök, por és hasonlók.
Idős korban fontos szerephez jutnak a pszichikai okok, különösen az életkorral járó alkalmazkodási nehézségek. A harag, félelem, belső feszültségek, akadékoskodás és visszautasítás.
Az asztmás betegnek meg kell tanulnia elfogadni önnön tökéletlenségét, tehetetlenségét, s nem szabad hadakoznia ellene.
Az asztma jelzi,
● hogy valami, vagy valaki túl közel jött hozzám, ezért korlátozva, szorongatva érzem magam, képtelen vagyok zavartalanul kibontakozni. Csillapítatlan igény él bennem a szabadság iránt, szeretném magamat kifejezni és teljesen érvényre juttatni.
● hogy az az érzésem, nem szabad elengednem magam, talán már képtelen is vagyok rá. Különösen korlátoznom kell magam a személyiségem terén. Egyidejűleg erős vágy él bennem az iránt, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz.
● hogy saját elképzeléseim, környezetem elvárásai és erkölcsi normái akadályoznak, korlátoznak. Az életen kívül élek, mert önmagamon kívül létezem.
Mit lehet tenni?
Be kell látnunk, hogy nem csupán lehetőségünk, de egyben kötelességünk is, hogy olyanok legyünk, amilyenek vagyunk. Fontos, hogy megtanuljuk kifejezni magunkat, kinyilvánítani érzelmeinket, nyitottá kell válnunk, hogy adhassunk és kaphassunk. A ki- és belégzés egyformán fontos! Nincs az életben oly dolog, mely valóban árthatna nekünk, túl közel jöhetne hozzánk. Csak ha képesek vagyunk elfogadni az életet úgy, ahogy van, adatik meg a lehetőség, hogy teljességben éljünk.
Épp ily lényeges megszabadulnunk mindattól, ami valójában nem hozzánk tartozik. Az embernek meg kell tanulni önmagát olyannak elfogadni, amilyen, s valódi lényét engedni létezni. Ez magában foglalja mindannak a felszínre juttatását, ami a lélek legmélyén rejtve van, amit az ember legszívesebben nem bolygatna, senkinek se mutatna meg.
Az asztma arra szólítja fel a beteget, hogy elinduljon a befelé vezető úton, mivel csak így lesz képes önmagában nyugalmat találni, biztonságra lelni. Nem jelentkezik többé benne igény arra, hogy a másik embernek csak úgy „odahörögjön” valamit. Fel kell ismernünk:
„Nem lehet csak adni vagy csak kapni, belégzés nélkül nem létezik kilégzés. A kettő együtt alkotja az egészet, máskülönben valami mindig hiányozni fog nekem.”
Amennyiben az ember – önmagának is – szeretetet ad, szeretni is fogják. Az asztmás betegre különösen érvényes a közmondás: „Ki mint vet, úgy arat.” Nem létezik se tisztátalan, se alacsonyrendű dolog, még tulajdon énünkben sem, mivel minden az egész részét alkotja.
Árnyoldalak csupán addig vannak, amíg létezni engedjük őket, amíg folytonos öntudatosodásunk át nem világítja őket. Ha félelmeinket őszintén, kertelés nélkül bevalljuk magunknak, nem kerüljük majd többé a félelemkeltő helyzeteket, hanem megfelelően integráljuk életünkbe. Annak felismerésével, hogy a személyiség fejlődésében a kellemetlen élményeknek is fontos szerep jut, fokonként eloszlik a félelem.
Kérdezzük meg magunktól: „Hol utasítom el önmagam? Milyen nem szeretnék többé lenni? Mitől tartok, hogy mit fedezhetnek fel rajtam az emberek? Kivel vagy mivel nem kívánok érintkezésbe lépni, és miért?”
Egy tünet mindig felhívás, hogy kellő figyelmet szenteljünk létünk összes vonatkozásának, engedjük magunkat olyannak lenni, amilyenek vagyunk.
